Természetes dolog, hogy mindent megteszünk azért, hogy gyerekeinkből sikeres felnőtt váljék. Ám van egy tényező, ami a lexikális tudásnál sokkal többet nyom a latban, ha sikerről van szó, mégsem mindig törődünk vele eleget: ez az érzelmi intelligencia!
A hagyományos, poroszos rendszerű oktatás évtizedek, vagy talán évszázadok óta előtérbe helyezi a lexikális tudást, miközben az érzelmi intelligencia fejlesztése kimarad a szigorúan vett tananyagból. Pedig a siker záloga nem mindig a racionális IQ: azt mondják, hogy bár a főnök a tudása miatt veszi fel a munkatársat, az EQ, azaz az érzelmi intelligencia az, ami lehetővé teszi, hogy az új kolléga képes legyen a csapat tagjává válni.
Az érzelmi intelligencia segít a csapatmunkában
Épp ezért fontos, hogy a mai gyerekek ne csak korszerű tudással, hanem a csapatmunkához nélkülözhetetlen érzelmi intelligenciával is fel legyenek vértezve. Az intelligenciának e típusához olyan kulcsfontosságú területek tartoznak, mint az egészséges önkép és önértékelés, az érzelmek felismerése és kezelése. A magas EQ-val rendelkező ember képes azonosítani a saját érzelmeit, és belátni, hogyan hatnak ezek az érzelmek a döntéseire, a viselkedésére. Ha pedig tudatában van ennek, akkor képes úgy kezelni az érzelmeit, hogy ne ragadhassák el túlságosan a szélsőséges érzelmi viharok. Az EQ területéhez tartozik az optimizmus, a kitartás, a türelem és a stresszkezelés is.
A fejlett érzelmi intelligencia ráadásul nem csak a saját érzelmeink felismerésében segít
Az empátia lehetővé teszi, hogy mások érzelmeit is azonosítani tudjuk, képesek legyünk belehelyezkedni a nézőpontjukba, felismerjük, hogy az érzelmeik hogyan befolyásolják az ő döntéseiket. Vagyis kevésbé veszünk magunkra olyan visszajelzéseket, amelyeken világosan látszik, hogy egy hirtelen érzelmi viharból fakadtak, és őszintébben vagyunk képesek embertársaink felé fordulni.
Könnyű belátni, hogy ezek a tulajdonságok milyen hihetetlen módon képesek elősegíteni azt, hogy megfelelő kapcsolatokat építsünk ki. A magas EQ-val rendelkező ember ugyanis önazonos, nem fél felvállalni önmagát, megmutatni az érzelmeit, de mivel empatikus, ezt olyan módon teszi, hogy közben a másik félre is tekintettel van. A harmonikus kapcsolatok képessége pedig a munkában ugyanúgy alapkészség, mint a magánéletben.
Az érzelmek elnyomására lettünk nevelve
Az előbbiek fényében nem vitás, hogy az érzelmi intelligencia fejlődése nem, hogy kifizetődő, de egyenesen elengedhetetlen. A bökkenő csak az, hogy a mai szülői generáció sem tanulta meg, hogyan kell hatékonyan és empatikusan kifejezni az érzelmeit. Mindenkinek ismerősek viszont az olyan mondatok, miszerint „a fiúk nem sírnak”, vagy a „ne hisztizz” – ezek már kiskorunktól arra kondicionálnak, hogy az érzelmeink kifejezése nem helyénvaló, azokat minden eszközzel el kell nyomni. Erre tesz rá még egy lapáttal az a munkahelyi kultúra, amelyik a csapatmunkát ugyan elvárja, ám az érzelmek kifejezését a professzionális viselkedés csődjének tekinti.
Az érzelmi intelligencia a megfelelő szavakkal kezdődik
Ha tehát olyan generációt szeretnénk nevelni, amelyiknek az életében az érzelmi intelligencia és az empátia már jóval nagyobb teret kap, sok hagyományos nevelési elvet félre kell tennünk. Az érzelmek elnyomása helyett inkább arra kellene bátorítani már az egészen kicsiket is, hogy próbálják elmondani, milyen érzelmet vált ki belőlük az adott helyzet, hol érzik ezt a testükben, és mi esne nekik most jól a helyzet megoldásaként. A kisebbeknek még nincs meg a szókincsük az érzelmek kifejezéséhez, ezért reagálnak gyakran heves kitörésekkel egy számukra kellemetlen helyzetre. Ha viszont segítünk nekik a megfelelő szavak megtalálásában, azzal ezek a kitörések is megelőzhetők.
Ha egy gyerek nem büntetést, letorkollást kap azért, mert sír, hanem megkérdezik tőle, hogy vajon a szomorúság vagy a düh, esetleg a csalódottság miatt könnyezik, és ennek megfelelő, együttérző reakciót várhat a szüleitől, maga is érdekeltté válik abban, hogy elmondja, mi bántja. Ha a gyerekek játszótéri veszekedésében nem hatalmi szóval akarunk igazságot tenni, hanem meghallgatjuk mindkét felet, és segítünk nekik kompromisszumot találni, máris egy lépéssel közelebb jutottunk a csapatmunkához.
Természetesen azt is fontos megtanítani, hogy nemcsak a saját érzelmeink fontosak
Hanem a másikéit is érdemes figyelembe venni. Vagyis az érzelmeink kifejezésének vannak előre vivő, és romboló módjai, és természetesen ezek közül érdemes az építőeket választani. Például az úgynevezett „én-üzeneteket”, amelyek arról szólnak, hogy mi mit érzünk az adott helyzetben, belőlünk mit váltott ki a szituáció, ahelyett, hogy a másikat vádolnánk. Ezt a fajta kommunikációt nem könnyű elsajátítani, de felnőttként is érdemes. Lehet, hogy ez is egy olyan helyzet, amikor mi is együtt tanulunk a gyerekkel, mindkettőnk épülésére?
Szerzőnk: Csiki Judit, a Zöldsaláta életmódblog (https://zoldsalata.hu) alapító-szerkesztője
Fotók: freepik.com, unsplash.com
