Mit tudnak jobban az apák?

Édesapám nem dicsekszik vele, de nem is rejti véka alá, hogy soha az életben nem tett még tisztába gyereket és valószínűleg most már nem is fog. Vele szemben én igazi 21 századi apuka vagyok, aki annyi szaros feneket töröltem kakis pelenkát cseréltem már ki, hogy… – valójában fogalmam sincs, hogy mennyit, még nagyságrendileg sem. Legyen elég, hogy rengeteget, talán túl sokat is.

 superpapa

Nem igaz tehát az a sztereotípia, hogy a csak a nők tudják (megfelelő módon) tisztába tenni a gyerekeket, a férfiak nem. És ebből következően az sem igaz, hogy a nők bármi olyasmit tudnának a csecsemők gondozásáról, amit a férfiak ne lennének képesek ugyanolyan jól elvégezni. (És persze fordítva is így van: a férfiak sem tudnak semmit a gyereknevelésről, amire a nők ne lennének képesek.) Legalábbis nagyon népszerű ma ezt állítani. Azt, hogy a gyerek életében csekélyke vagy semmilyen szerepet nem játszik a szülő neme: apa vagy anya – egyre megy.

Ám mint oly sok népszerű állítás manapság, ez is nagyon messze áll az igazságtól.

apa2Andrea Doucet kanadai szociológus professzor egy kiterjedt kutatásban arra volt kíváncsi, hogy miként viselkednek a szülők otthon a gyerekeikkel. Eredményeit a Do Men Mother? című könyvben tette közzé. Vizsgált mintájában volt számos gyermekét egyedül nevelő apuka is, illetve olyan, aki GYES-en volt, azaz olyan családban élt, ahol az anyuka járt munkába, miközben az apuka otthon gondozta a kicsit vagy kicsiket.

És amit talált, az röviden úgy lehetne összefoglalni: kutyából nem lesz szalonna, egy apából sosem lesz anya.

Noha az anyaság és az apaság valóban nagyon sok hasonlóságot mutat, rengeteg jelentős különbség van konzisztensen jelen, amelyek rendkívül fontosak a gyermek fejlődésében.

Először is az apák sokkal többet viccelődnek és játékosabban közelítenek a gyerekeikhez. Sok anyuka ki is van ezen akadva, hogy nem bírják abbahagyni az idétlenkedést, miközben ő lélegzetvisszafojtva azon izgul, hogy nehogy valami baj történjék. Doucet ugyanakkor úgy találta, hogy az „idétlenkedés”, a játékosság az egyik legfontosabb módja a gyerek-felnőtt kapcsolatnak egészen kiscsecsemőkortól kezdve.
Az apák továbbá sokkal inkább vitték ki a gyerekeiket a szabadba, hogy valami közös dolgot csináljanak. Öntudatlanul is ráéreztek, hogy a gyerekek fizikai és mozgásigényére ily módon tudnak a legjobban választ adni.

apa

Az apák másképpen reagáltak a gyerekek érzelmeire is. Amikor valami fájdalom érte a gyereket, az apák azonnal a probléma megoldására, a gond elhárítására fókuszáltak, míg az anyák a sértett érzelmet igyekeztek kiengesztelni. És noha az apa viselkedése elsőre némileg érzéketlennek tűnhet, ez a látszólagos érzelemmentesség nagyon hasznosnak bizonyul a gyerekek későbbi fejlődése és probléma-megoldó képessége szempontjából. A megoldásra való fókuszáltság kapóra jön a kamaszkori illetve felnőtt életünk során, amikor heves érzelmeket kiváltó szituációkba kerülünk.

Az apák sokkal inkább bátorították a gyerekeiket, hogy próbálják ki magukat változatos helyzetekben, ismerjék meg a saját határaikat. (Ezzel szemben az anyák általában igyekeztek megakadályozni a gyerekeik rizikó-vállalását.) Ezzel párhuzamosan az apák sokkal inkább kezdeményezték a gyerekeik fizikai, értelmi és érzelmi függetlenedését (a cipőfűző megkötésétől kezdve, a házi feladat önálló elvégzésén keresztül a rendszeres házimunkáig) míg az anyák inkább fogták a gyerekeik kezét és késleltetni igyekeztek a leválást.

A kanadai szociológus kutatásai szerint az apák az „elengedés művészetében” is jártasabbnak mutatkoztak a gyerekekkel kapcsolatban, miközben az anyák görcsösebben ragaszkodtak bizonyos dolgokhoz vagy elképzelésekhez.

Sőt, egy még elemibb különbség is megmutatkozik, miszerint apák és anyák másképpen tartják karonülő gyermeküket – az anyák maximális testi érintkezésre törekszenek, és általában arccal maguk felé fordítva tartják csecsemőjüket, míg az apák az ún. „futball-tartásban”, azaz a saját perspektívájukat akarják megosztani a babával. Hogy kitekinthessen a világba.

Andrea Doucet kutatása végén még egy külön kérdést is feltett a gyerekeiket egyedül nevelő apáknak, nevezetesen, hogy „Egy ideális világban ön szerint milyen erőforrásokra és támogatásra lenne a legnagyobb szüksége az egyedülálló apáknak?” Arra számított, hogy nagyobb társadalmi elfogadásra, megértésre és szociális támogatásra vágynak majd, amikre ilyenkor szokás, és nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy az apák mit is szeretnének valójában. Az egyikük ezt így fogalmazta meg: „Egy ideális világban apa és anya lenne – együtt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem erre vágyom a legjobban.” És noha a gyerekeiket egyedül nevelő apák általában egy válás miatt lettek azzá, mégis szinte egy emberként állították, hogy ami a mostani életükből a legjobban hiányzik az az anya. Mert próbálnak ők a gyerekeiknek anyjuk helyett is anyjuk lenni, de nem megy.

A végére kívánkozik még az igazság másik fele a pelenkázási tudományomról, amit az írás elején elhallgattam. Egyszóval bármennyit is gyakorolhattam a pelenka kicserélését, a feleségem lényegében sosem volt elégedett az eredménnyel. Vagy túl szoros volt, vagy túl laza, itt kifolyt, ott befolyt, a fodrok nem voltak jól kisimítva, vagy túl sok krémet használtam, vagy túl keveset, vagy nem is babapopsira valót… Annál viszont engem nem bosszantott jobban semmi, hogy miután nagy nehezen belekényszerítettem a gyerekeket valamilyen ruhába, a feleségem megjött és pillanatok alatt átöltöztette őket, mert szerinte a darabok nem illettek egymáshoz… Képzelhetik, mi lenne, ha ezzel a problémával teljesen magamra lennék hagyva!

Forrás: ferfiakklubja.hu/Neo

Fotók: jondejong via Foter.com / CC BY Treefiddy via Foter.com / CC BY-NC-ND