Koncertre kerekesszékkel

A Családi Lap a testi-lelki egészség havonta megjelenő magazinja, hasznos tippekkel, izgalmas olvasnivalókkal, nyereményjátékokkal. Újonnan induló sorozatunkban szeretnénk Nektek bemutatni kiemelkedően értékes, elgondolkodtató írásaikat. Tartsatok velünk, garantáltan értékes tartalmakat hozunk Nektek hetente!

Magyarország lakosságának öt százaléka valamilyen fogyatékossággal él, ennek fele mozgássérült – számunkra üres statisztika, számukra mindennapos küzdelem egy normális életért. És ki merne még emellett bármiféle kikapcsolódásra, szórakozásra is gondolni?

Ma már nem kell különösebben bizonygatni az akadálymentesítés fontosságát, többnyire mindenki tisztában van vele, akár érintett, akár nem. Buszra vagy villamosra szállni, bevásárlóközpontba, intézményekbe eljutni nem kis erőfeszítéssel jár egy mozgásában korlátozott számára, de a szükség nagyúr, mindannyian megoldják valahogy a legfontosabb napi feladatokat. Kérdés, hogy marad-e kedvük és energiájuk a minőségi élethez szükséges szórakozásra is. A „Mozduljunk ki!” kezdeményezés elindítói épp ezzel a célkitűzéssel fogtak neki egy összetett projektnek, amely hozzásegítheti a mozgássérülteket a felhőtlen és biztonságos kikapcsolódáshoz.

Ma már nem kell noszogatni, megyek magamtól is

„Eleinte szégyelltem magam, amiért kerekesszékben ülök, és úgy kezelnek, mint egy döntésképtelen embert. Előbb-utóbb kezdtem magam valóban annak érezni – mondja Csángó Dániel, a program szakmai tanácsadója. – A rehabon megszabják, hogy mikor eszel, mikor és mennyit iszol, mikor fekszel le vagy kelsz fel. Itt rá kell jönnöd, hogy tényleg nem vagy képes mindenre, amire korábban. Nálam ez mély depressziót okozott, amiből később a családom és a barátaim segítettek kimászni. Egyszerűen nem engedték, hogy otthon üljek. Idővel aztán nekem is fontossá vált, hogy ne beteglátogatásra jöjjenek hozzám a haverok, hanem legyenek közös élményeink, mert csak így tud egy kapcsolat fennmaradni.

Az egyik ilyen komolyabb depressziós időszak után egy hétvégén elmentünk autózni a barátaimmal. Hatalmas dolog volt ez számomra azok után, hogy addig egy szobában éltem az életem. Ma pedig pont annyira csak egy döntésen múlik, hogy elmegyek-e itthonról, mint bárki másnak, aki nem kerekesszékben él. Bár fizikailag bonyolultabb, és talán több időt vesz igénybe a készülődés, nem érzem magam korlátozva semmiben.”

Dani (32) tizenegy éve él kerekesszékben. A haverjával egy buliból autóztak hazafelé, amikor egy betonfalú árokba borultak, és a becsapódáskor eltört egy nyaki csigolyája. Azóta mind a négy végtagja bénult, mégsem érzi kilátástalannak a helyzetét.

„A Rehab Critical Massen ismertük meg egymást, és beszélgettünk páran, akik hasonlóan gondolkodunk a mozgássérültek helyzetéről. Egyetértettünk a pozitív üzenetek fontosságában, és hogy nem arra kell koncentrálni, milyen rossz kerekesszékben ülni, hanem inkább arra, hogy így is lehet teljes és boldog életet élni, ha a feltételek adottak. Az emberek fejében létező látásmódon kell faragni egy kicsit, hogy megértsék, mi mindenki mással egyenértékűek vagyunk. Tisztázni kell, hogy ne betegként kezeljenek bennünket, és fogadják el, hogy mi másképp működünk.”

Az életigenlő hozzáállást Daninak is hosszú időbe telt magáévá tenni. „Magamból indulok ki, mikor azt hirdetem: jót tesz, ha emberek közé megy az, aki elzártan éli az életét. Pontosan tudom, milyen érzés, amikor nem akarsz senkivel sem találkozni. Miután az első időszakban nem voltam hajlandó menni sehova, a szüleim erőszakkal vittek különböző programokra. Egy idő után rájöttem, hogy minden ilyen alkalommal jobban éreztem magam, kerekesszékben ülve is, mint ha itthon maradtam volna egyedül. Azóta nem kell noszogatni, megyek magamtól is. A legnagyobb visszatartó erő a szégyen volt, hogy kerekesszékben vagyok. Még az akadálymentességet is ki tudtam küszöbölni, sőt olyan lépcsős helyekre is bementem sokszor, ahová ép lábbal is nehéz feljutni – ez kevésbé volt akadály, mint a mentális rész.”

Minket is várnak a szórakozóhelyek

A kikapcsolódás és szórakozás mindenki számára fontos, még ha kerekesszékben ül is. „A hozzám hasonló helyzetben lévőknek szeretnénk lehetőséget teremteni, hogy többet járjanak szórakozni, vagy csak kijuthassanak a négy fal közül – magyarázza Dani. – Bármiben segítünk, ami hozzájárulhat ehhez: nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. A fejekben át kell programozni az ezzel kapcsolatos félelmeket. Persze nem véletlen a bezárkózás, ez egy öngerjesztő folyamat: a társadalom megfelelő információ és tapasztalat hiányában nem eléggé befogadó, és nincs akadálymentesítve minden.

Ráadásul egy mozgássérültre mindig furán néznek az emberek, s ez épp elég, hogy inkább ki se mozduljunk otthonról. Ha pedig begubózva élünk, a lehetőségeink is korlátozottak: van, akit a szülei ápolnak, az intézetek pedig szigorú keretek között működnek, így minden arra késztet, hogy jobb nekünk a négy fal között, ott nem érhet semmi atrocitás. Sok esetben az is gátló tényező, hogy nincs kivel elmenni. Nincs olyan segítő, aki megfelelő szakmai asszisztenciát tudna nyújtani, és velünk egy korosztályba tartozik.”

Az akadálymentesítésen túl tehát szükség van a társadalom empátiájára is, ami lehetőséget ad aztán arra, hogy fogyatékosok és épek együtt éljenek, és nem a fizikai állapot határozza meg, ki hogyan boldogul. „Ezzel a programmal azt is vállaljuk, hogy elmegyünk olyan szórakozóhelyekre, ahová potenciálisan egy mozgássérült is eljuthat, és megpróbáljuk megmutatni az ott dolgozóknak, milyen apró változásokra volna szükség ahhoz, hogy befogadóbb legyen az adott közeg.

Nem azt fogjuk hangoztatni, hogy építsenek rámpát a bejárathoz, de megkérjük a tulajdonost, hogy jelezze a honlapján, milyen akadályokkal találkozik egy fogyatékossággal élő, ha náluk szeretne szórakozni: például van három lépcső, de a biztonsági őrök szívesen segítenek a bejutásban. Így minden mozgássérült el tudja dönteni, hogy ellátogat-e ide vagy sem, és ha egyre többen járnak majd oda, talán a tulajdonosban is jobban tudatosul, hogy vannak olyan potenciális fogyasztók, akiknek még szükségük lehet némi akadálymentesítésre. Nem sajnálatra méltóak szeretnénk lenni, csupán egyenrangú részesei a hétköznapoknak. Van olyan haverom, aki el sem megy olyan étterembe, ahol nincs akadálymentes környezet. Ő meg van győződve róla, hogy ilyen helyen őt nem várják mint vendéget.”

Egy hét a Szigeten

Sok minden múlik az önkénteseken is. Konduktorok, gyógytornászok, gyógypedagógusok, ápolók, akik szakmai szinten is kapcsolatban állnak mozgássérültekkel, talán könnyebben ráéreznek ennek a kezdeményezésnek az ízére. „Első körben rájuk számítunk, bár többnyire csak arról van szó, hogy bele tudod-e helyezni magadat annak a helyébe, akin segítesz, és el tudod-e képzelni, mit szeretnél, hogyan segítsenek – mondja Dani. – Később azokhoz is el akarunk jutni, akik emberi kötelességüknek érzik, hogy segítsenek azoknak, akiknek szükségük van rá. Készítettünk egy felmérést, amelyből kiderült, hogy azok, akik a Sziget Fesztiválon önkénteskedtek, mennyire más oldaláról ismerték meg a fogyatékosügyet, mint az iskolapadban ülve. Szükség van bizonyos szituációkra, és egy nem alá-fölé rendelt viszonyra, hanem laza haveri kapcsolatra, hogy alapvető dolgokra rájöjjön a segítő.”

Zsolnay Dóra konduktor főiskolás kori élményei alapján vágott bele ebbe a Mozduljunk ki! elnevezésű kezdeményezésbe. „A szórakozóhelyeken alig találkozni mozgássérültekkel, de koncerteken, fesztiválokon is nagyon kevesen vannak. Pedig egy ilyen nagyszabású rendezvény nagyon fel tudja dobni őket, csak sok esetben el sem jutnak rá. Én több mozgássérült ismerősömet is kivittem már a Szigetre, hogy ők is jól érezhessék magukat. Szeretnénk, ha másnak is csak egy döntésébe kerülne, hogy elmegy-e egy koncertre vagy sem. A Sziget kifejezetten olyan közeg, ahol semmiféle negatív benyomás nem ért minket, így az idén e köré szerveztük a Mozduljunk ki! nyitóeseményét. Páran örömmel vették igénybe önkénteseinket, az a mozgássérült lány is, aki amúgy bottal jár, a Szigetre azonban kerekesszékkel szeretett volna kijönni. Azt viszont kényelmetlennek érezte, ha a barátai tolják, ezért inkább minket hívott, hogy a többiek gondtalanul szórakozhassanak.”

Bence (18) kb. tízévesen került kerekesszékbe, Duchenne-féle izomsorvadása miatt. Évek óta édesanyja kíséretében járt ki a Szigetre, de minden este haza kellett mennie. Az idén először teljesült a fiú régi vágya: egész héten kinn lakhatott a barátaival és a segítőkkel. Arról nem is beszélve, hogy Bence édesanyja, Dóra is nyugodtan aludhatott, hiszen tudta, a gyermeke jó kezekben van. „A fiamnak életre szóló élményt jelentett az idei fesztiválozás.

A bicskei Vajda János Gimnázium diákjaként részt vett egy hatalmas papírsárkány készítésében, és aki a féléves projekt ideje alatt a legtöbbet és legjobban dolgozott, az ingyenes hetibérletet kapott a fesztiválra. Bencének már ez is hatalmas dolog volt. Eleinte úgy terveztük, hogy éjszakára hazajön, de amint hallottunk a lehetőségről, hogy Dóriék mindenben segítenének neki, és kinn aludhatna egész héten az osztálytársaival, egy pillanatig sem gondolkodtunk rajta, hogy hazahozzam-e esténként. Bence nyitott, nagyszájú, együttműködő, úgyhogy nyugodt szívvel bíztam rá a segítőkre. Zsolnay Dóriban pedig maximálisan megbíztam az első perctől kezdve. Tudtam, hogy ha bármi gond lenne, azonnal felhívnának.”

Mindenkinek segítünk

Zsolnay Dóri 2006-ban végzett a Pető Intézetben, és egyelőre ő is olyan segítőkre számít, akiknek már van tapasztalatuk ezen a területen. „A konduktív pedagógia a mozgásfejlesztésre koncentrál, de az élet összes területére ki lehet terjeszteni. Fontos az önálló döntéshozatal, a választás lehetőségének megtapasztalása és az önállóság fejlesztése. Rengeteg tervünk van: a kortárs önkéntesekből álló hálózat létrehozása mellett a szórakozóhelyeken dolgozókat is szeretnénk megtanítani a helyes viselkedési formákra, esetleges kényelmetlen vagy váratlan helyzetek frappáns megoldására.

A vidéki terjeszkedésnél tervezzük majd, hogy workshopok keretében készítjük fel az önkénteseket arra, hogyan kell a mozgássérülteket segíteni. Az iskolákban, munkahelyeken már nem gond a napi rutin, de a szórakozás még nem megy ilyen egyszerűen. Gyakran nem is a helyszín akadálymentességének hiánya jelenti a legfőbb problémát, hanem sok más apróság, például hogy nincs kísérőjegy, nem éri fel a pultot a kerekesszékes, ha valami harapnivalót vagy italt szeretne venni, nem tekintik pénzhasználónak, és általában inkább az őt segítő személyhez beszélnek.”

Az önkéntesekből álló hálózat kétféleképpen segíthet: ha egy mozgássérült bejelentkezik, hogy szeretne részt venni egy általa kiválasztott programon (egyelőre csak Budapesten), őt elkísérik, de igyekeznek motiválni is különféle eseményeket ajánlva neki, ahová együtt mehetnek. „Nem múlhat valakinek a kikapcsolódása azon, hogy székben ül vagy sem. A zene, egy koncert mindenkihez el kell hogy jusson, aki szeretné élvezni azt. Van elég önkéntesünk, de ha mégis több lenne a mozgássérült szórakozni vágyó, azt is megoldjuk. Én egyszerűen úgy érzem magam jól, ha senki nem szenved hátrányt a helyzetéből fakadóan, különösen, ha megvan benne az igény a kikapcsolódásra.”

Gyakran azonban nem pusztán a kísérés a feladat, a társasági érintkezés alapvető szabályait is meg kell időnként tanítani a mozgássérülteknek. „A tapasztalathiány miatt a fogyatékossággal élők néha azzal sincsenek tisztában, hogy mik a szociális érintkezés alapszabályai, vagy hogyan kell pénzt használni. Emiatt is elengedhetetlen, hogy minél több időt töltsünk együtt.”

Szerző: Családi Lap/Irimiás Alíz

Kövessétek őket online felületeiken is (www.csaladilap.hu, Facebook/csaladilap).

MEGOSZTÁS