Gyorsabban fejlődik-e a gyerek, ha nagycsaládban él?

Bloggerünk, az ötgyermekes, igazán színes egyéniségű, „kiemelten nagycsaládos-edzésben” lévő Barbara – aki a momwithfive.com alapító-szerkesztője is – osztja meg Veletek gondolatait a gyerekek fejlődési üteme kapcsán.  Nálatok mi a tapasztalat?

Sokan, sokfélét gondolnak a nagycsaládban felnövekvő gyerekekről, a szokásaikról, viselkedésükről. Az egyik igen gyakori tévhit például, hogy nagycsaládos háttérrel, a sok testvér hatására a sokadik gyerek gyorsabban fejlődik, előbb sajátít el bizonyos tevékenységeket.

Öt gyerekkel a puttonyomban bizton állíthatom: csak azért, mert egy gyereknek sok testvére van, ez semmiféle biztosítékot nem jelent arra nézve, hogy a delikvens erre a helyzetre inspiráló közegként tekint és hatására, a saját fejlődési ütemével szembe menve, a testvéreit utánozva a korosztályát meghaladó tudással nyűgözi le a környezetét. Például akár már egy-másfél évesen szobatiszta, ezzel egy időben  hibátlanul, érthetően beszél és egyébként is mindent előbb csinál, mint a többi gyerek. Nos, nem…

“Még csak gügyög? Még nem ül bilire? De hát annyi testvér van körülötte, biztosan valami baja van, elvégre ott a sok jó példa előtte, miért nem utánozza őket?!”

Ó, hányszor hallottam ezeket a mondatokat! A válaszom mindig rövid volt és tömör: csak. A nagycsaládos tapasztalatokat is magába sűrítő hosszabb válaszom pedig így szólt: azért, mert ő nem a bátyja, nem a nővére, hanem egy önálló lény, aki a saját ütemében fejlődik, ahogy minden más – egészséges – gyerek a világon, akinek esetleg nincs testvére.

De én sem voltam ám mindig ilyen okos. Ha visszatekintek a gyerekeim csecsemő- és kisded korára, paráztam én is rendesen nem egyszer.

Nagyfiú például már másfél évesen olyan tisztán és érthetően beszélt – ráadásul hatalmas szókincse is volt -, hogy mindenki a csodájára járt. Mindezt úgy, hogy nem volt gyerekpélda előtte, csak felnőttekkel volt körülvéve és mégis… vagy talán pont azért?! Ilyen indítás után persze rögtön megijedtem, amikor Nagylány két évesen még alig beszélt pár szót és azt is úgy, hogy fogalmunk se volt, mit mond. Viszont az megnyugtatott, hogy korábban kezdett el járni, mint a bátyja. Azt gondoltam, hogy így jut is, marad is.

És ekkor jött Középső, aki hatalmasnak született és végtelenül lustának. Volt már két izgő-mozgó, fecsegő tipegőm és vártam, hogy a jó példa majd meghozza a várt hatást. Nos, arra várhattam… Középsőt semmi nem zökkentette ki a nyugalmából, hét hónaposan hetente egyszer megfordult, hogy a paramamit elaltassa bennem, de másra nem volt hajlandó. Végül 16 hónaposan tanult meg járni, viszont ő lett a legkorábban szobatiszta a három gyerek közül…, itt már elvesztettem a fonalat.

Innentől kezdve nem érdekelt érdemben, hogy a következő két gyerekem mikor sajátítja el a járásra, a beszédre, a szobatisztaságra való képességet, egyszerűen elengedtem végre az elvárásokat, a testvéri példákon alapuló és a külvilág által elvárhatónak definiált mintaszerű fejlődést.

Végignézve a gyerekeimen, jól látható, hogy a saját ütemű fejlődés egész egyszerűen felülírja a környezetből érkező ingereket és hatásokat, a jó példákról nem is beszélve… A végére így csak egy kérdés maradt bennem: ha mindez igaz, akkor a rossz példák miért rögzülnek mégis oly gyorsan és alaposan?

MEGOSZTÁS