Anyatigrisek – 1. rész

Képzeljünk el egy olyan világot, aminek tagjait édesanyák alkotják. Élvezik, hogy anyák, kiváltságnak tartják. Mindnyájuknak az a legfontosabb, hogy a gyermeke boldog, egészséges, kiegyensúlyozott legyen. És ehhez ők minden tőlük telhetőt megtesznek… Sőt, mi több, nemcsak mindent megtesznek a saját gyermekeikért, hanem egymást is támogatják, hiszen sorstársak. Mindannyian hasonló dolgokat tapasztalnak meg – nehézségeket, örömöket, kételyeket, sikereket -, és mindannyiuknak közös a céljuk.

Hát, ez gyönyörű, igaz? Egy gyönyörű illúzió…

Ehelyett van az anyák világa, ahol különböző kasztrendszerek vannak, ahol ezeket a bizonyos kasztokat az anyák maguk hozzák létre, egymást kategorizálva.
Vannak az ősanyák, a császárosok, a hordozósok, a szoptatáspártiak, a bioanyák, a mosipelusosok, és az instamamik.
Mindenkit besorolunk, és nyilvánvalóan nem azért, hogy kedveskedjünk a másiknak… Skatulyázunk, méregetünk: ki, hogy néz ki terhesen, szülés után, kisgyerekes anyaként. Ki a legboldogabb, vagy ki a legmegterheltebb? Avagy kit lehet irigyelni, és kit lehet sajnálni – titkon (vagy éppen nyilvánosan hangot adva) örülve, hogy nekünk mennyivel jobb az életünk.


Nem, nem számít, hogy mindannyian anyák vagyunk! Ne legyünk, ennyire naívak. Csak az számít, hogy ki milyen kasztrendszerbe tartozik. Áthatolni szinte lehetetlen, hiszen farkastörvények uralkodnak. Ha véleménykülönbség van, akkor észérvekkel szinte senki nem érvel. Nem, inkább elküldjük a velünk egyet nem értőt melegebb éghajlatra, a földbe döngöljük, és ha tehetjük még jól bele is rúgunk. Amúgy mindenki olyan fontos, és annyira túlkvalifikált, (hogy muszáj visszamennie dolgozni, hiszen a rántás kevergetése azért mégsem az igazi), de amikor a saját álláspont intelligens képviseléséről van szó, akkor valahogy hirtelen ez a hatalmas középvezetői, sok diplomás, értelmiségi szint valahol a bányászbéka hátsója alá kerül. Éppen ezen okból fakadóan egyszerűen, nyersen támadunk.
Azt hangoztatjuk, hogy fogadjuk el a különbségeket, és milyen jó, hogy mások vagyunk. De ha egymásról, anyákról van szó, akkor ádáz ellenségekké válunk.

Nem tudom, hogy korábban milyen lehetett anyának lenni, de a mai anyaság verseny. Verseny, hogy ki a jobb. Nem azért akarunk jobbak lenni, hogy tényleg többet adhassunk a családunk számára, hogy a maximumot hozzuk ki a hétköznapjainkból. Csupán azért, hogy a másik anyukával éreztessük, mi jobbak vagyunk, ő pedig teljesen le van maradva.
Ennek a “szuperségnek” hangot is adunk, ugyanis a modern anyák belépőkártyája az instagram, amely a követők száma alapján osztályoz. Lehet nyálat csorgatni, mert van aki havonta a Bahamákon nyaral, és unikornisos matracról szürcsöli a pina-coladat. Bölcsi után pózol a gyerekkel, miközben a bébiszitter készíti a képeket róluk.
És lehet ítélkezni, méregetni, vagy akár sajnálkozni – mivé tett az anyaság.

Hogyan lehetsz ma “menő” anyuka?
– Alapelv 1: Menő kiírni mindenhova, hogy #szaranyavagyok (csak így, egyben írva természetesen), bármi is a téma!
– Alapelv 2: Menő anyának lenni, de még menőbb nemcsak anyának lenni! (hiszen ki akar a béna ősanyák csoportjába tartozni??!)
– Menő a többi anyát megérteni, de titokban mégis mindenkivel versengeni.
– Menő utálni azokat a helyeket, ahol anyukákkal találkozhatunk személyesen (!!!) (pl játszótér), és mindig azért sírni, hogy mennyire egyedül vagyunk, de ezzel párhuzamosan menő az online térből ki sem látszani. Online nagyon jó fejek vagyunk, személyesen csak “bénákkal”, a kasztrendszer ‘alantasabb’ tagjaival találkozhatunk.
– Menő mindenhol megosztani, hogy mennyire fárasztó, nehéz, sanyarú édesanyának lenni. És azt, mennyire lestrapálnak a gyerekek. Ráadásul ez az állapot a gyerekek számával exponenciálisan nő. Menő mackó nadrágban, konttyal, és egy liter kávéval fotózkodni, és persze az instagrammon megosztani: #momlife. De ez persze csak úgy vagány, ha közben megmutatjuk, hogy mi “lestrapáltan” is gucci cipőben vagyunk, és az YSL táska befigyel a képen mögöttünk.
– Menő kockahassal, beszárított hajjal és #nomakeup kijönni a szülőszobáról.
– Menő lefényképezni magunkat, mintha aludnánk (ezeket a képeket sosem értem), és leírni, hogy milyen nehéz az altatás.
– Menő, örömmel teljesíteni, hogyha dolgozni kellene hétvégente, vagy éjszaka, vagy csak egyszerűen korán kell kelni a munkahely miatt.
De ha a gyerek miatt kell kelni, akkor hirtelen mindenki egy elégedetlen zombi lesz, aki a kávéja nélkül egy lépést sem tud tenni.
– Menő megmutatni mindig és mindenhol, amikor a gyerek hisztizik, sír, vagy kiborít 12312442 darab legót a nappali közepére.

Mindezekkel szemben, rettentően ‘gáz’,
– megmutatni, hogy jól viselkedik a gyerekünk, kedves, segít és nevetgél. Ha ez van, szégyelld magadat.
– Gáz leírni, hogyha gyermekünk egyedül elalszik, hamar szobatiszta lett, vagy okos (mert akkor biztosan csak elfogultak vagyunk, dicsekedni akarunk, és másokat megalázni).
– Gáz felöltözni lazán, és abban is jól érezni magunkat.
– Gáz leírni, hogy egyre jobban kiteljesedik az életünk, a gyermekek számának növekedésével. Vagy akár a meglévőkkel megelégedve megállapítani, hogy nem öregedtünk 100 évet, és azért egész jól konzerválnak, fiatalon tartanak. (ezzel szemben menő leírni, hogy milyen jól öregítenek bennünket a gyermekeink)
– Gáz elmondani, hogy mennyire klassz velük az életünk.
– Gáz, ha úgy érezzük jól esik a babaillat, és több lett a nevető ráncunk, mint ami a gyerekek megérkezése előtt volt.
– Gáz jól érezni magunkat a bőrünkben.

Hogyha eleget teszünk a fentebb leírt szabályrendszernek (és még ráadásul jó sokat csámcsogunk a többi anyukán), akkor eleget tehetünk a mai, modern anyaság kritériumának. De vigyázni kell, mert lehet hogy egy-egy ponton elvétjük, és bekerülünk az ősanyák, vagy egyéb olyan csoportba, amit mégsem szerettünk volna.
Nagyon-nagyon lényeges elem továbbá, hogy szakértők vagyunk. Nem, nem a saját életünkké, hanem mindenki más életéé!
Arra pedig fokozottan ügyeljünk, milyen képeket osztunk meg, mert elképzelhető (azaz teljességgel valószínű), hogy egy kedvesnek induló képen bármilyen “hiba” fellelhető, és a szemfüles ellentábor anyukái azonnal ízekre szedik.

Igen, nekem is vannak olyan elveim, amitől eltántoríthatatlannak érzem magamat. Nem az a gond, hogy nem értünk egyet valamiben, még az sem, hogyha esetleg egyes területeken úgy gondoljuk, mi többet tudunk nyújtani. Az viszont gond, hogy ennek úgy adunk hangot, hogy másokat közben megalázunk.

(Elnézést kérek minden olyan anyukától, aki úgy olvassa ezt a cikket, hogy sohasem találkozott ezzel a jelenséggel. Korábban elkezdtem már ezt a bejegyzést megírni, de az alábbi nem gyenge párbeszéd(nek nem nevezhető, egymás ízekre szedése) adta meg a végső löketet ennek a cikknek a befejezéséhez. Egy übercuki pelusos kép alatt történt az alábbi beszélgetés.)

Szerző: Bolvári Vanessza, a bolvaria.blog.hu alapító-szerkesztője

Fotók: unsplash.com

 

MEGOSZTÁS