Anyatigrisek 2. rész, avagy miértek és hogyanok

Nagyon sokan olvastátok az Anyatigrisek című bejegyzésemet – sokan írtatok is nekem, és ezt mindig szeretem. A gondolatmenetem nem állt meg, és mivel kaptam egy sokak által követett vloggertől egy együttműködési felkérést a témában, így arra gondoltam írok egy második részt is erről a témakörről.


Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet az oka az anyukák egymás közötti harcának. És itt most tudjátok, nem néhány vitás kérdésre gondolok, vagy egyet nem értésre – hiszen ez legjobb barátok között is megesik. Hanem arra a könyörtelen ellenségességre, a ‘ránézésre kategorizálásra’, és az ádáz versengésre, ami azért elég gyakran megfigyelhető nagy becsben tartott “anyatársadalmunkban”.
Több dolog is eszembe jutott – és mint ahogyan a blogomban úgy általában – ebben az esetben is a személyes véleményemet fogom megosztani.

Szerintem bennünk nőkben eleve meg van a mások iránti kíváncsiskodás, és saját magunk másokhoz való méregetése. Az, hogy ez a fajta versengés kinél milyen mértéket ölt, hogy megmarad-e a gimnáziumi osztály szépe /pompom lány kategóriánál, vagy képes ezen túllépni sok mindentől függ.


A szinte kíméletlen anyatigrisség, a folyamatos bizonyítási kényszer egy másik dolog, aminek szerintem két fő oka lehet.
1. Félelem
Azt gondolom, hogy bármennyit is olvasunk utána, bármennyire is képezzük magunkat, az Anyaság egy titok. Akkor kezdjük kapisgálni, amikor meglátjuk a pozitív tesztet,  de leginkább akkor amikor meglátjuk a kisbabánk arcát. Aztán telik –múlik az idő, és elkezdünk többé-kevésbé ráérezni a dologra. De mivel mi is, és a gyerekeink is emberi lények – nem pedig programozott robotok – érhetnek meglepetések (például egy váratlan – vagy várt – de annál kellemetlenebb hiszti). Sok a bizonytalanság az anyai létben (legfőképpen az első időszakban): vajon jól csinálom-e? vajon boldog-e a gyerekem? Nem rontom / kényeztetem /nevelem katonásan? Felismerem-e az igényeit? Az idő pedig nem mindig tűnik úgy, hogy igazol minket. Ott van ez a nagy bizonytalanság, magunknak / gyermekünknek való megfelelési vágy is, és ez ijesztő sokszor. Főleg, amikor kritikus szempárok figyelnek minket, és szinte ujjal mutogatnak ránk: itt rontottad el. Ezért a “legjobb védekezés a támadás” elv alapján megmutatjuk (akár erőszakosan is), bizonygatjuk (ha mást nem magunknak), hogy mi mennyire jók vagyunk. Ha ez pedig nem úgy sikerül ahogyan szerettük volna, akkor legalább a másik anyuka hibáit vesszük elő, nagyítjuk fel, hogy igazoljuk magunkat és legalább egy kissé megnyugodjunk.

Nem azt mondom, hogy nincsen olyan, amit az egyik anyuka valamit jobban csinál, mint a másik. Ez egy létező dolog nyilván, hogy is ne lehetne? Ez kb olyan, mintha azt mondanánk, hogy minden szakács egyformán jól főz. Ez nincsen így. Viszont emiatt nem biztos, hogy konyhakés élre hányják a másikat.

De az előző témánál maradva, ha az ember sokat bizonytalankodik, akkor szerintem elveszti magában is a bizalmat. Ráadásul a bizonytalankodását felerősíti a közösségi média is. Tudjátok miért? Egyrészt azért, mert tökéletesnek mutat be mindent (még a tökéletlen pillanatok is tökéletesek), másrészt (! Mert van folytatás) beszűkít a virtuális világba. Olyan módon, hogy innen kezdjük a példaképeket venni, a képei alapján emelünk fel valaki teljesen idegent az egekig.

  1. Magány
    És ami szerintem a legnagyobb hátránya a témánkat tekintve: szinte már csak innen szerzünk barátokat. “Képzeletbeli” barátaink vannak, de például a játszón már nem akarunk egymással szóba állni. Ott látjuk egymást hús-vér valójában, megtörténik az első benyomás, és ítélünk. Nehezebben nyitunk személyesen, mint ahogyan a KÖVETEM gombra rányomunk. És emiatt magányosokká kezdünk válni szép lassan. Bekerülünk a gyerek – háztartás / munka – közösségi média (leginkább instagram) háromszögbe, és nehezen mozdulunk ki. Kevés az időnk, a napi 24 óra sem elég mindenre. Így beágyazódunk a kis háromszögünkbe.A bizonytalanság, és a magány: én ezt a kettőt tartom az “anyatigrisek”, mint egyed kialakulása okának.

    Hogy mi lehet a megoldás?
    Mindenkinek személyre szabott lehet a megoldása, de azt gondolom, hogy például egy támogató társ, aki elismeri a gyermekeinkbe fektetett energiánkat, és munkánkat egy kiindulópontnak nagyon jó! A munkahelyünkön is azt szeretjük a legjobban, hogyha megdicsérnek, kiemelkedőnek tartanak. Szerintem sokan ezért is vágynak vissza a munka világába, mert vágynak az elismerésre. Anyaként kő keményen dolgozunk egész nap, és néha senki nem veszi ezt észre.
    Szükség van a megerősítésre, hiszen belevágtunk az ismeretlenbe – és milyen klassz lenne ezt néha egymástól is hallani! Nekem például annyira jól esik, amikor azt mondják milyen szuperek a gyerekeink, látszik sokat foglalkozom velük, látszik mennyi energiát fektetek beléjük, és szeretetet adok neki. Olyan érzés, mintha a Miniszterelnök Úr rázná meg a kezemet, és közben görög tűz égne mögöttem a Parlament előtt, konfettivel dobálnának, amit természetesen élőben közvetítene valamelyik tévé csatorna (vagy az összes) 😀 :-D. Nem volt hiába ez a 4,5 év, amit itthon töltöttem – dagad a mellem.
    A másik megoldás szerintem az igazi, hús-vér kapcsolatok, barátságok. Nem kell sok (talán felesleges is a sok), de 1-2-3 őszinte bajtársi-baráti kapcsolat nagyon jól esik. Lehet bandázni, beszélgetni, panaszkodni, nevetni. Kicsit kiemelkedni a hétköznapokból. Ez persze csak olyan kapcsolatokban működik, amelyek nem felszínesek. Őszinték, igaziak.
    Nekem a férjem a legjobb barátom – bármennyire is elcsépelten hangzik. De tényleg! Tudjátok miért? Sok oka van, de az egyik az, hogy tudom, hogy bármit elmondhatok neki, sosem alázna, vetne meg engem. Emiatt feltétel nélküli lehet a bizalmam. De szükség van lány barátokra is, hogy néha egy kicsit rózsaszín szemüvegen keresztül lássuk közösen a világot, a gyereknevelést, hétköznapjainkat. Nem biztos, hogy mindenben egyet fogunk érteni – de nagy valószínűséggel a legtöbb dologban igen.
    Tehát azt gondolom, hogy segítség lehet a pozitív megerősítés abban, hogyha nem is vagyunk tökéletesek (miért ki az??), akkor is jól csináljuk a dolgokat.
    Plusz a társas, nem magányos élet! A kettő együtt biztonságérzetet ad. És azt gondolom, hogyha ennek a biztonságérzetnek valamilyen fokán vagyunk, akkor teljesen mindegy, hogy a szomszéd mosipelust használ-e a gyerekének, vagy eldobható pelenkát. Nem ugrok a torkának azért, mert tápszerrel eteti a babáját, és nem szoptatja (vagy fordítva). Elmondhatom neki, hogy én hogy gondolom, nem kell mindenben egyet érteni, de nem lesz belőle harc, sem verseny.
    Nem személyes támadásnak érzem, hogyha egy anyuka másként csinál valamit mint én. A helyemen érzem magamat, és ez jó érzéssel, már már magabiztossággal tölt el.
    Az, hogy ki mennyire jó anyuka, nem az fogja eldönteni, hogy természetes úton szült-e, vagy császármetszéssel, és az sem, hogy milyen bio készítménnyel mossa a kisbaba haját. Hanem az, amilyen szívvel fordul a gyermeke felé, amilyen helyet biztosít neki a fontossági sorrendben, az életében.
    Ha az édesanyáknak egészségesebb képük van önmagukról, akkor vélemyényem szerint kevesebb lenne a harc, és az egymás megalázása. Ráadásul ne felejtsük el, hogy elvárjuk, hogy a gyermekünk békésen játszon mindenkivel, odaadja a lapátját a társának, mert ez így helyes, de mi szülők egy popsikrém márkán világháborút tudnánk kirobbantani…

Nem vagyok hibátlan anyuka, sosem látom rózsaszínben a hétköznapjainkat. Elfáradok, elveszítem a türelmemet néha. Amikor ezredszerre mondok el valamit, felteszem a kérdést magamnak, hogy vajon van-e értelme annak, hogy mindennap itthon vagyok, és elmondom újra-és újra a dolgokat… Aztán felállok, és leporolom, megrázom magamat.
Igen, van!
Kincseket nevelek; a gyémánt sem azonnal fénylik, csak ha meg van csiszolva.

 

A gyermekvállalás némiképp lemondással jár (amit én egyáltalán nem sajnálok, hiszen egy sokkal magasabb, csodásabb dologért történik) A házasság is lemondás sok esetben, de mégis milliószor jobb, mint párkapcsolatról-párkapcsolatra járni, vagy magányosnak lenni.

 

Szerző: Bolvári Vanessza, a bolvaria.blog.hu alapító-szerkesztője

Fotók: unsplash.com

MEGOSZTÁS