Amikor a kritika hasznos

Rengetegszer előfordul, hogy párhuzamosan írok több témáról Nektek. Körülbelül úgy néz ki ilyenkor az agyam, mint a böngészőm: rengeteg ablak van nyitva, és nem tudom honnan szól a zene. Szóval elindultam egy témán, és közben 2 másik is feljött bennem, így ezeknek külön-külön szeretnék cikkeket szentelni.

Ebből a mester-hármasból az első témám az anya-kritika lesz nem. Ez kicsit “síkos terep” , de ha elolvassátok és átgondoljátok, akkor szerintem (remélem) több lesz a pozitív hozadéka, mint aminek elsőre tűnik.

Tudom nagyon jól, hogy minden embernek rosszul esik a kritika, így ez anyaként sincs másként. Sőt talán kicsit hatványozott lehet, mert eleve sok a bizonytalanság: vajon jól csinálom-e? Azonban nagyon sok blogger, és cikk úgy szeretne népszerűségre szert tenni, hogy azt írják, amit az anyukák a legjobban szeretnének: bármit is csinálsz, úgy van jól ahogy van! Én viszont kicsit szeretnék ezzel szembe menni – mint ahogyan azt már megszokhattátok.
Az anyukák egyszerűen nem képesek elfogadni – vagy legalábbis mérlegelni – a konstruktív kritikát. Akár a közvetlen környezetből mondja valaki, akár tágabb környezetből a legtöbbször falakba ütközik.

Nyilvánvalóan nem arra a kritikára gondolok, amikor a gyerek a földön lapos kúszásban csúszik az anyja után, különböző nem evilági hangokat kiadva, mert nem kaphat még egy csokit. Sok-sok felesleges kritika van, amit el kell engedni a fülünk mellett. De vannak megfontolandóak is, most ezekről szeretnék írni.

Engem igazából amúgy nagyon kevés “anyukás dolog tud felbosszantani”.
Nem érdekel, ha valaki érettségiig a szülei között alszik. Az sem, ha annyi ideig szopizik, hogy az esküvőjén anyatej a menü. Az sem ha csak hordozókendőben tudja elképzelni a napjait, és az sem, hogyha babakocsizni szeret. Ezeket persze csak viccből írom. Mindenről meg van a véleményem, elképzelésem, és mi eszerint is alakítottuk ki a szokásainkat. Olyanokat, amik nekünk jók.

De van amit ellenvetéssel fogadok. Ezek általában hozzáállásbeli kérdések.
Egyik korábbi cikkemben megemlítettem, hogy a közösen eltöltött első 3 év annyi lesz, amennyit mi kihozunk belőle, ebből következik, hogyha egy anyuka unatkozik, vagy depressziós, akkor én nem látom megoldásnak azt, hogy babáját másra bízza, és csupán ezek miatt az érzelmek miatt visszamenjen dolgozni.

Mert az unalom, a közöny, fásultság, depresszió nem pozitív személyiségjegyek, amiket őrizgetnünk kéne, hanem akár segítséggel is, de szükséges tenni ellene. Nem tartom megoldásnak az adott szituációból való kilépést, mert azzal bizony semmit nem fejlődik a személyiségünk. Nem a megoldásra törekszünk, hanem a menekülés lesz maga a megoldás. Mikor ezt leírtam, sokan megsértődtek, vagy pedig a körülményeikre fogták. “Ezzel a gyerekkel semmit nem lehet csinálni, olyan természete van. Olyan helyen lakom, ahol csak egy csúszda van. Olyan magányos vagyok, de nem is akarok nyitni senki felé.”
Amikor erre valaki azt mondja, hogy szerintem ezekben most hibázol, vagy nem helyes a hozzáállásod, akkor kiborul a bili: ilyenek meg, hogy lehet mondani egy anyának?!

Tudom, hogy sokféle gyerek van, és sokféle család. Viszont abban is biztos vagyok, hogy mindenre lehet találni megoldást, főleg ebben a gyönyörű szülő-baba kapcsolatban. Így ezekre a fentebb leírt érzelmekre, életérzésekre is van, amelyek sokszor beárnyékolják az anyaság mindennapjait.

A megoldás pedig tényleg csak rajtunk, szülőkön múlik, hogy mennyire vagyunk képesek változtatni, mi magunk megváltozni, az adott élethelyzetbe nemcsak belehelyezkedni, hanem élvezni is. És sokszor ezt egy külső szemlélő, vagy egy nemvárt tanács segíteni tudja attól, aki esetleg jobban csinál valamit.

Ezt szintén nagyon nem szeretjük hallani: amikor esetleg egy másik anya jobban csinál valamit, mint én. Nem azért csinálja jobban mert ő tökéletes, sosem hibázik, vagy “szuperanyuka” – amit most nagyon szeretnek gúnyosan rátapasztani az anyukákra, akik valamit szemmel láthatólag jól csinálnak.

Tegyük fel, hogy egy anyuka nagyon ügyesen megszervezi az időbeosztását, így rengeteg mindenre jut ideje. Vagy nagyon ügyesen megtanítja a gyereket egyedül elaludni, és nem kell órákig altatással bíbelődnie. És ha ezeket halljuk, akkor sokan teljesen kiborulnak. Ezáltal nem tanulni akarnak belőle, hanem elképzelhetetlennek és sértőnek találják, hogy valaki valamit jobban csinál náluk anyaként – holott mondjuk ők is érzik, hogy mehetnének jobban a dolgok.

Szerintem ez egy hibás hozzáállás, mert meggátolja az anyuka fejlődését, A-ból B-be eljutását, hanem statikusan elszenvedi azt az 1-2-3 évet amíg otthon van.
Sokszor nem az billenti helyre az anyukákat, ha abban bátorítjuk, amiben fejlődnie kellene. A bátorítás jól esik, de a sok-sok: “bárhogy csinálod mindenhogy jó”, vagy “az a lényeg, hogy boldog legyél, bárhogy is döntesz” sokszor önbecsapáshoz vezethet.
Én is van akit figyelek, akiről puskázom , hogy milyen jól csinálja. Sőt egy nagyon érdekes cikket olvastam, hogy milyen barátokra érdemes szert tenni anyaként, és nagyon érdekes, hogy nekem is van egy olyan bizalmas barátnőm, akire nagyon felnézek és nagyon szeretek – 5 gyereke van , sokkal több tapasztalata, és nagyon sokszor kikérdezem a véleményét, mert van amiben szeretnék fejlődni. Van amikor egy cikkből tanulok, és egy ismeretlen író nyitja fel a szememet, vagy erősíti meg bennem amiben ingadoztam.

Én úgy látom, hogy nem szabadna az anyukáknak ennyire hátat fordítaniuk az építő jellegű kritikáknak. Ez egy rögös út, mert ahhoz, hogy tudjuk melyik kritika építő, ismernünk kell magunkat, és tisztában kell lennünk azzal, miben kellene fejlődnünk. Nem eltussolni, hogy ‘ilyen vagyok, és kész’. Tehát én mindenképp kitartanék amellett, hogy az itthon, együtt töltött kisbabás idő, olyan és annyi, amennyit mi beleteszünk. Ha nem annyira élvezetes, akkor változtassunk rajta, változtassunk magunkon, ha kell! Kérlek ezt ne sértésnek vegyétek, hanem építő kritikának!

Szerintem a személyiség fejlődés is szerepet játszik abban, hogy boldog legyen az anya, az anyaság szerepkörében. A kiegyensúlyozott szülőséget abban is látom, hogy képesek vagyunk a folyamatos alternatíva keresésre, rugalmasságra, hogy mindannyian jól érezhessük magunkat! Ha valaki ezt tényleg szeretné, akkor sikerülni fog neki. Szükséges ehhez az önismeret, és az a bátorság, hogy a saját korlátainknak merjünk nekimenni, áttörni. Képesek legyünk változni, és ezáltal az élethelyzetünkön, életérzéseinken is változtatni. Hajrá!

Szerzőnk és fotók: Bolvári Vanessza, a bolvaria.blog.hu alapító-szerkesztője